Árpád unokái vagyunk

Ha az Isten ekképp szólna:
„Kelj fel, Árpád, s nézz hazádra!
Nézd meg, hogy él magyar néped
A szórványban megalázva!”

Ekkor Árpád fehér lovakn
Körbejárná a hazáját,
Melynek egykor magyar vérrel
Fizette meg drága árát.

Alaposan megtekintve,
Látná azt feldarabolva,
Nem hinne a két szemének,
Haragjában ekképp szólna:

„Drága magyar utódaim,
Mért oly kicsi a hazátok?
Hisz mi háromszor ekkora
Magyar hazát hagytunk rátok.

Összejártam a hazámat
Északon, keleten, délen,
S meglepődtem, hogy mindentűt
Más csillag ragyog az égen.

Oroszlán volt az én népem,
Rettegett a világ tőle.
Macskává estetek vissza
Más lábához dörgölődzve.

Szörnyű rémálmaim lesznek,
Suttogja nekem a jelen,
Míg titeket kisebbségnek
Jegyez fel a történelem.

Száz év múlva, ha eljövök,
S ilyen gólyafészket látok,
A jó Isten kegyelmezzen,
Átkot mondok én reátok.”

Árpád atyánk szellemében
A beszédet én folytattom:
Hogy lehet a magyar nemzet
Itt a földön nagyhatalom?

Azt tegyük, mit velünk tettek.
Eddig mi jártunk el bután:
Harcoltunk s ők szaporodtak,
Mint gomba az eső után.

Mikor védni kellet Erdélyt,
Segítséget sosem kértünk.
Itt harcolt Petőfi Sándor,
S szentül hitte, hogy miértünk.

Az életét feláldozta
Huszonhat éves korában,
Hogy a magyar szabad legyen
Az ő saját hazájában.

Ifjak, csak szaporodjatok,
S egymást nagyon szeressétek,
Mert szeretet nélkül élni
Nemcsak szégyén, hanem vétek.

Amikor már sokan lesztek
Ott, hol ma szórványban éltek,
S hazátlannak neveznek, kik
Őseinktoől szállást kértek;

Akkor győz majd az igazság,
Mint Jézus a halál felett.
Isten is belátja majid, hogy
Szenvedtünk mi már eleget.

A tatárok gyűjtogattak,
Aztán jött a Mohácsi vész,
Hol életét feláldozta
Vagy húszezer magyar vitéz.

Ezernyolcszáznegyvennyolcban
Kivívtuk a szabadságunk,
Jött az orosz s vérbe fojtott,
Így elszállt a legszebb álmunk.

Ezerkilencszázhúsz nyarán,
Június négy volt az a nap,
Mikor a sok éhes farkas
Szép hazánk testébe harap.

Letépték a kétharmadát,
S mintha mi sem történt volna,
Ott hagyták a magyar hazát
Becstelenül megcsúfolva.

Minden népnek a hazája
A legeslegnagyobb érték.
Mienket a fenevadak,
Mint őzikét széjjeltépték.

A múlt század közepetájet
Jött új magyar forradalom,
Amit ismét vérbe fojtott
A keleti nagyhatalom.

Ennyit szórnyű csapás után
Mégis talpon áll a magyar,
Mindig szabadságért harcolt,
S most is szabadságot akar.

Őseinknek szent honában
Nem akarunk ma egyebet,
Mint önálló régiókat
S magyar nyelven egyetenet.

Jézus mondta beszédében:
„Út, Igazság, Élet vagyok.”
Reméljük, hogy az Igazság
Hamarosan reánk ragyog.

Jézussal mi átereztük
Minden kínját a keresztnek.
Elmúlik, ha unokáink
Őshazánkban otthon lesznek.